Utat adok és utat török Kodály nyomdokaiban…

Igen személyes az az indíttatás, mely arra a pályára, érdeklődési körre, kutatási területre vitt, melynek gyakorlati kimeneti tézise a népi játék, mint szabad játéktevékenység, mint készség és képességfejlesztési lehetőség és mint ismeretközvetítő eszköz jelenik meg a különböző pedagógiai folyamatok terén.

Kisgyermekként beleszülettem abba a kulturális sokszínűségbe, abba a továbbélhető – és ez össze nem keverendő az ápoló megközelítéssel – értékeket és élményeket közvetítő világba, ahol már igen korán átélhettem mindazt az önkifejező, személyiségformáló hatást, melyről Kodály Zoltán is oly sokszor és sokat szólt.

Ebből adódóan a felnőtt, majd a pedagógiai létbe lépve érdeklődéssel figyeltem a népi játék, néptánc és a népdal világát a különböző oktatási intézményekben és egyre inkább szomorúan tudatosult bennem, hogy az a fajta élmény, mely gyermekként annyi mindent adott, az óvodákban, iskolákban leginkább egy énekszóra kísért tornagyakorlatként köszönt vissza. Néptáncpedagógusi diplomám megszerzését követően ott álltam, hogy tudatában voltam annak, hogy az egyes tájegységek táncait miként kell, vagy lehet megtanítani, de a miértre, a lélekre, azokra az érzésekre, funkciókra, melyeket magam átéltem, melyekről többek között Kodály Zoltántól olvastam, nagyon messze éreztem azt a fajta tudást és eszköztárat amivel rendelkeztem. És ezt éreztem, érzem pedagógus kollégáimon is. Tudjuk, hogy jó, elhisszük, de hogyan élhetnénk át? Ezekre kerestem az elmúlt években a választ gyerekek, pedagógusok között, neveléstudományi tanulmányaim és kutatói tevékenységeim során. És azt gondolom, hogy létrejött egy olyan kép, mely végigvezet a paraszti kultúra mindennapjaiban élt népi játék, néptánc, népdal létének, céljának és funkciójának megismerésétől egészen addig, hogy az elmúlt több mint száz évben merre ment, mára hova jutott kérdéskörökön keresztül oda, hogy valójában merre kéne tartania.

Nagyon is időszerű a kérdés. Azt gondolom, segítségadásban és egyszerre segélykiáltásban is élek. Utat mutatok hétről-hétre sokaknak, és közben próbálok utat törni annak, ami kézenfekvő, ami életszerű, ami korszerű, sokszor és sokan kiáltottak már érte, valamiért úgy tűnik, hogy összességében hiába. Azt gondolom, hogy a játék, a népdal, nem beszélve a néptánc szempontjából teljesen mindegy, hogy valaki tegnap végzett valamelyik pedagógusképző intézményben, vagy harmincöt-negyven évvel ezelőtt. Mind pedagógiailag, mind módszertanilag és mind tartalmilag megállt az idő több mint negyven éve. Rettentően sok időről beszélünk, nagyon sok pedagógusról és még több gyermekről! Olyan, mintha csak ismételnénk, de nem hallanánk meg mit mondott Kodály Zoltán például akkor, amikor arra hívta fel a figyelmet, hogy a népi játék egy teljes személyiségre ható folyamat. Ezt a folyamatot segítenünk táplálnunk, éltetnünk kell. A népi játék ugyanis már a paraszti társadalomban a teljes szocializációs folyamatot biztosító eszköz volt. Korosztályi sajátosságokkal, egyéni és csoportos differenciált fejlesztési lehetőségekkel, célokkal funkciókkal.

Negyven éve azonban kizárólag a zenei nevelés eszközeként alkalmazzuk, miközben nem csak célokat és funkciókat, lelkesedést, figyelmet és eredményeket, kultúrát vesztünk, nem csak nem használunk fel egy kimeríthetetlen pedagógiai eszköztárat, hanem megoldhatatlan, értékét vesztett, alkalmazhatatlan gyakorlattá tesszük a népi játékot. Hetente van, hogy több száz bólogató pedagógussal találkozom amikor felteszem a kérdést, hogy ugye probléma a gyakorlatban, hogy a párválasztó játékok során a 25-30 fős létszámnak megfelelő ismétléssel kell eljátszanotok a játékokat? Ugye probléma, hogy a negyedik gyereknek már azt kell mondjad, hogy olyat válassz aki még nem volt? Ugye probléma, hogy azoknál a játékoknál ahol egy valakinek nem jut pár, direkt nem választanak maguknak, vagy éppen olyan traumatikus helyzetet teremtünk amivel nem tud mit kezdeni az adott gyermek? Ugye probléma, hogy a Lipem-lopom játéknál, amikor a csősznek egy valakit kell elkapnia, hogy ő legyen az új csősz, mindenki ott áll, hogy őt kapja el? És ezeket a kérdéseket sorolhatnám a végtelenségig. Igen, mindenkinek probléma, mert ez a fajta játék ezekkel a szabályokkal, egyáltalán nem felel meg a korosztályi sajátosságoknak. Hogyan is felelne, amikor a valóban párválasztás előtt álló, tizenéves lányok játékai voltak.

Ilyen és hasonló problémák tömkelegével találkozom. Pedig lehet ezt jól is csinálni. Lehet úgy, hogy a Kodályi elveknek megfelelően, élmény, tanulás legyen az ének, a játék, és akár a tánc is. Sőt a legkiválóbb készség és képességfejlesztő eszköztárként is funkcionálhatna, hiszen minden, igen minden kompetencia terület fejleszthető a játékokkal. De amíg hetente kétszer hangvillával magas vinnyogó hangon KELL énekelni, mert ezt írja elő a szakirodalom, és amíg a játék csak arról szól, hogy Anyák napján melyikre forgolódjunk cukin a mini kékfestőutánzat szoknyácskákban, piros pártával, addig megközelítőleg sem teszünk eleget sem elvnek, sem önfeledt, szabad játékélménynek, sem kultúránk továbbéltetésének. Akkor, és csakis akkor mondhatjuk, hogy Kodály országában, hozzá méltó módon közvetítjük a játék és az ének világát, ha a gyerekek legózás közben örömmel énekelnek, ha a szabad játéktevékenység idején, saját ötletből állnak fel körjátékozni, vagy egyéb népi játékokat játszani. Na akkor, de csak akkor!

Ehhez azonban haladéktalanul szükséges a pedagógusok számára adott tananyag felülvizsgálata, átértékelése, újrastrukturálása mind tartalmilag, mind módszertanilag és leginkább szemléletmód tekintetében.

Tegyünk együtt a játékban, táncban, dalban gazdag világért!

Balatoni Katalin

néptáncpedagógus

neveléstudományi kutató

Így tedd rá! programgazda

A témával kapcsolatos kiadványok:

Balatoni Katalin:

Így tedd rá! – Táncos mozgásfejlesztés az óvodában

Balatoni-Gunszt-Hortobágyi:

Ünnepek a néphagyományban, hagyományos ünnepek az óvodában és az általános iskola alsó tagozatában

Balatoni Katalin:

Így tedd rá! Módszertani eszköztár